evenimente Libriartis

Kedves vendéggel találkozhattak az olvasók április 19.-én, csütörtökön este a Gaudeamus könyvesboltban. Szőcs Géza legújabb kötetének bemutatója igazi jó hangulatban telt, mivel a téma és a résztvevők is humorbő hangulatban láttak neki a Kelet-Európába keveredett strucckisasszony naplójának boncolgatásához. Köszönet Szilágyi István írónak a nagyszerű méltatásért, Bíró Józsefnek az ízeltőkért, és magának a szerzőnek, hogy hagyta magát vallatni, ennek következtében vallott magáról, a világról, rólunk, önmagáról.Köszönet érte, hogy merte és meri felhivni olvasójának figyelmét az élet napos és visszás oldalaira.
A strucclépéseket Székely Voland szolgáltatta marimbán.

Ízelítőül néhány sajtóanyag a kötetről és az eseményről:

Alkotásbeli csúcsrajáratás
Limpopo, avagy egy strucckisasszony naplója

„Olvasóbarát' könyvbemutatón ismerkedhetett meg a közönség Szőcs Géza legújabb kötetével csütörtök délután a Gaudeamus Könyvesboltban. Bíró József színművész és maga a szerző is olvasott fel részleteket – a közönség nyilvánvaló tetszésére, és valódi élmény, sőt siker volt Székely Voland (a könyv hangulatához játékosságában, egzotikumában tökéletesen illeszkedő) marimba-játéka.
Alanyi tónusú, személyes fejtegetést vehetünk kézbe a Limpopoval – vezette be a könyvismertetőt Koós Ferenc.
Szőcs Géza irodalmi működésére 35 éve kezdtek odafigyelni, 19 évesen, katonáskodás alatt közölt esszéje nyomán. Azóta szinte minden irodalmi műfajban megmutatta tehetségét, mégsem „túltermékeny' író – fogalmazott a kötetet méltató Szilágyi István. A Limpopo előzmények nélkül való munkásságában, és paradox módon mégis összegzi mindazt, amit eddig ismerhettünk a szerzőtől. A történet: valakik valamikor a szocializmus utáni korban egy strucc-csapatot telepítettek át tájainkra. Nem bilincses rabságban tartják őket, de szabadulniuk sem egyszerű – és mindarról, ami a farmon történik, Limpopo strucckisasszony tudósít. Szőcs Géza csak fordítója, tolmácsolója az eseményeknek – ezt bizonyítandó értekezik is a struccnyelv rejtelmeiről, magyarítási lehetőségeiről, ráadásul elárulja azt is: a kisasszony sajnálatosan nem túl jó mesélő.
A történetben a kiszabadulás a tét – az otthon, hontalanság, visszavágyódás mentén -, de epikai fordulatokban sincs hiány, amelyek állandóan izgalomban tartják a kolóniát, amelynek számtalan, különösnél különösebb tagja van, saját egyéniséggel, emberi tulajdonságokkal. Pártokra szakad a közösség, a szabadulás ötlete megosztja a telep lakóit.
Számos klasszikus – átdolgozott – szövege szüremlik be a könyvbe Shakespearetől Orwellig – ezek felfedezése külön csemege az olvasónak – hívta fel a figyelmet Szilágyi István. A könyv szerkezeti furcsasága, hogy 151 minifejezetre tagolódik, ez a látszólagos töredezettség a teljes és mindenirányú nyitottság biztosítéka, „szétteríti' a történetet. A ravaszul kitervelt parttalanság leplezi a hagyományosan lineáris kronológiát, illetve a heppiendet, amit manapság igencsak rejteni kell a gyanakvó szemek elől.
A Magvető Kiadó gondozásában megjelent, igényes kivitelezésű könyv erőssége a változatosság, a klasszikus mintákra rájátszó szöveg, a nyelvi humor telitalálatai, a szerkesztés vakmerősége, mindezek a nehézkesség teljes hiányával – zárult az értékelő.
A telep életének, a számtalan kísérő szereplő furcsaságainak felfedezése önfeledt perceket és hangos hahotát is ígér az olvasónak, aki, ha ismerős alakra vél bukkanni, valószínűleg nem téved nagyot – ez azonban tagadhatatlanul az írók fegyvere és kiváltsága.
F. I.
In Szabadság, április 21, 2007

Strucckisasszony emlékiratai

Szőcs Géza regényét mutatták be Kolozsváron.

„A Limpopo előzmények nélkül való, de egyben összegzi is mindazt, amit Szőcs Géza művészetéből eddig ismerhetünk” – méltatta Szilágyi István író csütörtökön a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban Szőcs Géza Limpopo, avagy egy strucckisasszony naplója című könyvét.
A budapesti Magvető Könyvkiadó gondozásában megjelent, játékos-groteszk regény arról szól, hogy valamikor egy struccközösséget telepítettek a forró égövből a mérsékeltre, valahová a mi tájainkra. A kis közösség a szabadulás útját keresi, az el- és visszavágyódás határozza meg életét – minderről a Limpopo nevű strucckisasszony tájékoztatja az olvasót. A regény 151 fejezetre tagolódik, töredezettsége viszont csak látszólagos – fejtette ki Szilágyi István a„sikkes stílusú” meséről, amely „hepienddel rúg ki a Szamosra”. A műből Bíró József kolozsvári színművész és a szerző olvasott fel, a közönség hangos kuncogással kísérte Limpopo kisasszony történeteit.
In Krónika napilap, 2007 április 20
Szerző: Márton Éva

A szabadság emléke

Limpopo egy strucckisasszony, akinek struccnyelven írt naplóját Szõcs Géza „embernyelvre lefordította, átdolgozta és most közzéteszi”. Mit lehet kezdeni egy aktatáskában talált „találtszöveggel”? Beleavatkozhat-e az író az „eredetibe”, átalakíthatja-e, modernizálhatja-e, megbonthatja-e a lineáris rendet? Szõcs Gézával, a költõ Limpopo címû – a Magvetõ Kiadónál megjelent új könyvérõl – Jósvai Lídia beszélget.

Jósvai Lídia: Meddig terjed az írói szabadság?

Szõcs Géza: Az írói szabadság pontosan addig terjed, ameddig a közvetítõé, vagyis a fordítóé: ez amolyan tolmács-féle szabadság. Mert mi az író? Már nagyon régi koroktól tudjuk, elõször mítikus dalnokokkal, orpheuszi énekesekkel kapcsolatban született meg az a meggyõzõdés, hogy õk az üzeneteknek nem létrehozói, hanem legfeljebb a megfogalmazói: tehát közvetítõi, mediátorai. Vagyis médiumai, ugyebár. Médium az, aki közvetít valamit, valahonnan, valakiknek. Nos hát, szerintem ez pontosan körülírja az író szabadságát, aki akkor végzi jól írói-költõi munkáját, ha hûen, meggyõzõen és pontosan fordít: valamit valamirõl valami másra. Átültet valamit valahonnan máshova.
Érdekes népség ez a „strucc-ság”. Valahogy idekeveredtek az õshazájukból, a messzi Afrikából Közép-Európába egy baromfitelepre, egyedülálló fajtaként éldegélnek a gólyák, rigók, kakukkok és más fajok között, állandóan hazavágynak, de már fölrepülni nem tudnak. Viszszavágynak eredeti hazájukba, de csak álmukban szelhetik az eget. S közben megfigyelik és át-átveszik a környezetükben élõk viselkedési szokásait. Például csürhébõl lassú folyamattal eljutnak a népi demokráciáig, hogy abban is kudarcot valljanak: népszavazást rendeznek, de – némi túlzással – öt strucc már hat pártot alkot. Miért utánozzák a struccok az embereket?
• Nagyon régóta foglalkoztat az a kérdés, hogy míg vannak olyan fajok, állatfajok
(mondjuk emlõsök, fõemlõsök), amelyek egyedül szeretnek élni és csak egyedül képesek élni, addig mások erre csak csoportosan képesek, – ez a létformájuk. És ahogyan nem képes például egy magányos fajta egyede arra, hogy közösséget alkosson, úgy nem képes egy közösségben élõ állatfajta sem arra, hogy egyedül boldoguljon az életben. Ebbõl azt feltételezhetjük, hogy a közösség-keresõ és a közösség-építõ ösztön (és akkor rögtön fûzzük hozzá: a közösség-tökéletesítõ ösztön) nagyon mélyen kódolt parancs. A hangyák társadalmától kezdve az írók által elképzelt pozitív és negatív utópiákig és falanszterekig megszámlálhatatlanul gazdag a lehetséges közösség-variációk készlete. Én ebben a szövegben olyan törvényszerûségeit próbáltam kitapogatni a közösségeken belül mûködõ viszonyoknak, erõknek, kölcsönhatásoknak, amelyek, azt hiszem, részben egyetemesek, s mint ilyenek, tipikusak, reprezentatívak, részben pedig olyanok, amelyekrõl szintén elmondható, hogy egyetemesek, de belülrõl rombolják a közösségeket. Tehát miközben megvan egy közösség egyedeiben az az ösztön, vagy az a meggyõzõdés, hogy csak társadalomban jó és lehetséges élni, ugyanilyen mélyen és törvényszerûen mûködnek olyan késztetések és motivációk is ennek a közösségnek az egye-deiben vagy bizonyos egyedeiben, amelyek lehetetlenné teszik a közösség jó mûködését, vagyis alapvetõ rendeltetését. Azt, ami indokolja a létét.
Milyen madár az, amelyik nem tud repülni? Föl is teszik maguknak a struccok a kérdést, hogyha már egyszer van szárnyuk, mint a körülöttük élõ madaraknak, akkor miért nem tudnak repülni – vagyis önvizsgálatot tartanak. Az önreflexió, vagyis ha egy közösség elkezdi jobban figyelni magát, jobban rákérdezni okokra és miértekre, az segít-e a repülésben?
• Igen, a madár, amely nem tud repülni pont olyan abszurd, mint a hal, amelyik nem tud úszni. A szárny megléte: nyilvánvaló mementó – bár számukra nem is kezdettõl nyilvánvaló. Csak bizonyos önvizsgálatot követõen válik evidenciává, hogy akinek szárnya van, annak repülnie is kellene. Az valaha tudott repülni. És ez a tudás hordozza magában azt a reményt, vagyis meg kell születnie annak a reménynek, hogy ezekkel a szárnyakkal még valaha repülni fog. Mindazok a képességek, mindazok a morális, mûvészi és egyéb potenciálok, amelyek az emberben születésétõl fogva benne vannak, sõt azt mondanám, hogy mindaz, amivel az emberiség rendelkezett a hajdani aranykorban (ha volt ilyen), és amely tudás elfelejtõdött, amely lelki minõségek (ha voltak), leépültek, mindez milyenfajta önvizsgálatot, szembenézést követel meg az embertõl és az emberiségtõl. Ez a kérdés. Mi kell ahhoz, hogy az emberi lélek ismét repülni tudjon, ha valaha tudott? És ha nem tudott, akkor miért vannak szárnyai? Hát ezek azok a kérdések, amelyek nagyon banális lecsupaszításban közelítik a Limpopo fõ üzeneteit, illetve azok leágazásait.
Van egy fejezet Limpopo kisasszony naplójában, amelyben a lejegyzõ a „mi” szócskának az értelmére, kialakulására próbál rájönni. Ez a közösség, mint már mondtam, folyamatosan figyeli az õt körülvevõ világ szokásait, a dolgok megtárgyalásának, megfogalmazásának és átélésének módozatait. Meghökkennek azon, mi mindenre mondják azt, hogy „mi”. Hogyan alakul ki a Mi-tudat, mennyire fontos ma ez?
• Ez egy nagyon rejtélyes szó. A pszichoanalitikusok szerint a Te fogalma régebbi, mint az Én, következésképpen mint a Mi fogalma. Ezen nem gondolkodunk el, mert nagyon sok minden – például a tudatunkba a nyelvi kategóriák révén becsempészett-becsempészõdött tartalmak – , rengeteg minden, amit a nyelv közvetít számunkra, az olyannyira magától értetõdõ, hogy ezeket az értelmeket fölöslegesnek érezzük elemezni. Nos tehát, ha bizonyos nyelvi kategóriákat megpróbálunk teljesen lebontva szemlélni, akkor valóban olykor az abszurdig vagy a megválaszolhatatlan kérdésekig jutunk el. Amelyek nem misztikus értelemben megválaszolhatatlanok, hanem sokszor még praktikus értelemben is, mert valóban: milyen szubjektív döntés teszi azt lehetségessé, hogy valaki egy bizonyos halmaz részévé váljon vagy annak érezze magát, miközben az azt keresztbe metszõ más halmazok részét is képezi. Egyébként ez olyan kérdés, amellyel például Kurt Vonnegut is foglalkozott egyik regényében. Tehát: a valóságos és a mesterséges halmazok, amelyeknek az ember részévé válik, és azok a konfliktusok, amelyek ebbõl az egymástól különbözõ hovatartozásból-hovatartozásokból származnak le, ezek határozzák meg végül is az egész emberi életet. És ha sorsanalízist végeznénk, akkor végül is ezeket a többes számokat kellene megvizsgálnunk az ember életében. Vagy a strucc életében, ha úgy vesszük. Itt most nem akarom az olvasót sem elõreszaladva beavatni valamibe, sem félrevezetni, úgyhogy erre a kérdésre azt kellene válaszolnom, hogyha majd elolvastuk a könyvet többen (ne mondjam, hogy mindannyian); többen, akik errõl beszélni szeretnének, akkor szívesen veszek részt egy újabb értelmezõ dialógusban. Jóllehet azt gondolom, hogy az írónak soha nem feladata a mûvet magyarázni. Az író legfeljebb annyit tehet, hogy bizonyos félreértéseket vagy nagyon durva félre-olvasatokat megpróbál eloszlatni. De én ezt a könyvet, így, ahogy van, költõi mûnek fogom föl. Nem regénynek, hanem ha úgy tetszik egy poémának, egy furcsa versnek, amelyet aztán végképp nem szokása a költõknek megmagyarázni.
Valamit azonban el kell árulnom: a Limpopót tulajdonképpen a gyerekeimnek írtam, tehát nem vájt fülû irodalmárok számára próbáltam kitalálni különbözõ posztmodern trükköket vagy látványos játékokat, hanem azt vettem figyelembe, hogy mi az a szövegfelület, amely egy tizenéves gyermek megértési szintjének megfelel. És akkor már azt is hadd meséljem el, hogy ez a szöveg eredetileg egy mese volt. Ugyanezeknek a gyerekeknek már jóval korábban, kiskorukban-óvodáskorukban meséltem a struccról, amelyik repülni szeretne, de nem tud. Aztán ahogy eltelt az idõ, eltelt tíz-tizenöt év vagy közel annyi, akkor már egy értelmi szinttel fönnebb fogalmaztam meg a történetet újra a számukra. Nem tudom, majd ha huszonévesek lesznek, meg harmincévesek, akkor eljön-e az a pillanat, amikor egy sokkal rafináltabban szervezett változatát is megpróbálom-e összerakni ugyanennek a történetnek, vagy sem. Most úgy hiszem, hogy nem. De ki tudja?
A strucckisasszony írásmodora roppant szellemes, ironikus-önironikus, át van itatva humorral és nyelvi humorral. Jóllehet azt mondta, hogy a tizenéves gyerekeinek írta, a szöveg mégis tele van tûzdelve történelmi, irodalmi, mûvelõdéstörténeti utalásokkal. A „vájt szemû” olvasó Orwelltõl a ma egyre divatosabbá váló „kreatív-írásoktatásig” számtalan utalásra, kikacsintásra találhat. Most csak Albit idézném meg, az Albatroszt, aki Kaffára elvonulva megírja A kaffai polgárok címû munkáját, vagy a kis Svarcot, akinek születésénél már tudni lehetett, hogy ez a Svarc lesz a végsõ. Ahhoz, hogy ez az utalás jól mûködjön, bizony ismerni kell az eredeti forrást.
• Induljunk ki egy ilyen utalásból vagy képbõl! Vegyük például a költészet egyik legszebb metaforáját, a megkötözött albatrosz képét, az Albatroszét, aki a levegõég ura, de a földön csak totyogni, bicegni képes. Baudelaire ki is mondja – nem biztos, hogy ezt ki is kellett mondania, hisz amúgy is világos volt –, hogy õ a költõt is ilyennek látja. Akit ugyebár a szárnyai akadályoznak abban, hogy a földön, a „két lábon járt” való életben elboldoguljon. Aki a Baudelaire által megalkotott és máig érvényes és ma is szuggesztív, egyszóval csodálatos szimbólumot ismeri, az az olvasó, amikor a struccok történetében a strucctelepre érkezõ Albatrosszal találkozik, azt fogja mondani: na értem, itt most a szerzõ rám kacsint, megjött az Albatrosz, és ez nem más, mint Baudelaire albatrosza. És ezen vagy szórakozik, vagy esetleg fölmérgelõdik, ki-ki a vérmérséklete szerint. Mit csinál a gyermek? Szerintem a gyerek, amikor találkozik itt ezzel a szimbólummal, megéli az intenzív üzenetet, és késõbb, amikor eljut oda, hogy olvasni fogja Baudelaire versét, akkor majd ráismer. Tehát fordított úton jut el az albatroszhoz: nem Baudelaire-tõl a Limpopóig, hanem a Limpopótól Baudelaire-ig. Én azt gondolom, hogy ezek a játékok nem érintik magának a lényegnek a megismerését, vagy a felismerésnek a lényegét, amely egy jól mûködõ szimbólumban jelen kell hogy legyen. Magam is kíváncsian várom, hogy ki mit vesz észre, ki mit fog észrevenni, fölismerni a szöveg utalásaiból. De ezek igazából nem a történet fõáramához tartoznak, inkább csak egy olyan felülethez, amely színesíti magát az alaptörténetet.
A struccok is megtanulnak nyelvet, szavakat, fogalmakat felejteni. És elsõként próbálják meg kitörölni a szeretet szót. De ahogy Limpopo írja, várható a többi szó – remény, hit, szabadság – felejtése is. Így mûködünk?
• Számomra az egyik legfelkavaróbb élmény az életben az, hogy milyen rettenetesen felejtünk. Hogy mennyire felejt az egyén, mi mindent elfelejt a saját életébõl, mennyire felejt a nemzet, ugyancsak a saját életébõl és tapasztalataiból, menynyire nem vonja le azokat a tanulságokat, amelyeket le kellene vonnia. Szinte nincs is értelme a múltnak, mert valóságos múlt helyett csak valami olyan ködös massza él a tudatunkban, amelybe hol az idõ keze radírozott bele, hol más kezek nyúltak bele... Mindezek után, azt hiszem, nem lehet más feladata a tollforgató embernek (akirõl, ugye, azt gondoljuk, hogy õ a kollektív tudat lelkiismeretének munkása), mint azokat az értékeket megmenteni a feledéstõl, amelyek létrejöttek közös történetünkben. Akár az emberiség közös történetét nézem, akár a nemzetét vagy csupán egy városét, de akár a Földbolygó jövõjéig kiterjesztve – akárhonnan nézem, elspekulálhatunk azon, hogy mi lesz itt, ezen a planétán. Ha ennyire nem vagyunk képesek megõrizni az értékeinket és tanulni a hibáinkból. Ha úgy vesszük, és nagyon-nagyon lecsupaszítjuk és egyetlen mondatra redukáljuk azt, amit én költõként legalább is ebben a mûben szolgálni kívántam, akkor ez valóban a küzdelem, az olykor kilátástalan, de mégis kötelezõ küzdelem a felejtés ellen. A felejtés ellen azoknak az eszményeknek és nemes értékeknek a fényében, amelyek az embert emberré tették, amelyeknek köszönhetõen az ember lélekkel rendelkezõ lényévé vált a világegyetemnek.

Jósvai Lídia
2007.03.30
in Új Könyvpiac
www.ujkonyvpiac.hu